Eszerint tehát a populisták azok, akik úgy beszélnek, hogy a polgárok megértik őket, ráadásul – kimondani is szörnyű – a választónak az a megélése, hogy ezek az emberek képviselik az ő problémáikat. Eszerint tehát a „föntiek” mégis értik az embereket, s talán az ő jólétükkel is foglalkoznak; tudniillik ha nem így lenne, akkor a választók nem vélekednének úgy, hogy megértésre találnak náluk.
A rend kedvéért tegyük hozzá azt is, hogy mindez a klasszikus, John Stuart Mill-i értelemben vett szabadelvű/liberális elvekkel való ütközést sem jelenti; nincs olyan fogalmi ellentétpár, ahol az eredeti jelentéstartományban értelmezett populista vagy szabadelvű gondolat ütközne egymással, ez csak a kifejezések torzult átértelmezésének terméke.
Az interjúban még sok botorság van, továbbá egy számomra több értelmében is érdekes mondat:
„Ha meg akarjuk védeni a liberális demokráciát, olyan nyelven kell beszélnünk, amelyet az emberek értenek.”
Ez tehát valami olyasmit jelent, hogy vagy mindazok, akik miatt Timothy Ash a többes számot használja, nem tudják világosan kifejezni magukat, pedig a portékájuk amúgy nagyon vonzó; vagy azt, hogy
meg kell tanulniuk azt a csekély értelműekre specializált beszédet, amelyet a választók beszélnek,
s akkor minden jó lesz. A kínált áru minőségének felülvizsgálata mindenesetre fel sem merül. S ami még érdekesebb: a meglepően lapos beszéd. Ami Terike nénitől kedves, az a Financial Times sikerszerzőjétől feszélyezően lapos.
Ha valaki TGA alapján tájékozódna, az a benyomása alakulhatna ki, hogy a politikáról való „tudós” beszéd színvonala országhatárokon átívelően hanyatlik. Ez nyilvánvalóan nincs így, kivételek akadnak, de mintha a még az ezredfordulón is jellemző pezsgő és izgalmas politikai közgondolkodás elsatnyult volna. Arról nem szólva, hogy a Roger Scrutontól Amarthya Senen át Tamás Gáspár Miklósig jellemző míves és lebilincselő nyelvhasználattal is mind ritkábban találkozni.
Timothy Garton Ash kritikai felvetései, tartalmi állításai a The Guardian/Népszava kliséi, és voltaképp arról áhítozik végig, hogy – függetlenül a választói akarattól –
a magyar miniszterelnök bukjon meg.
Az ember óhatatlanul is eltűnődik, hogy ugyanazoknak a közhelyeknek a megingathatlan ismétlése miért vonz sokakat, miért tartják magukat emberek (ráadásul rejtélyes nagyképűséggel, országhatárokon átívelően) egy olyan foglalatossághoz, amely láthatóan kevéssé megy nekik.